TurulBélyeg: kennisbank

Az 1904-es Turul-sorozat borvörös 50 filléresének történetében festékkémia, gyűjtői spekuláció és egy elmaradt megsemmisítés találkozik. Első pillantásra csupán színváltozatnak tűnik, mégis különös utat járt be a nyomdától a gyűjtői albumokig.

1904 novemberében az Államnyomdában elfogytak az 50 filléres megszokott színéhez használt festőanyagok. Új keverékkel 4700 ívet nyomtattak, amelyek nedvesen és elkészülve is egyeztek a korábbi színnel. November 14-én 2000 ívet hat postaigazgatóság értékcikkraktárába küldtek, a fennmaradó 2700 ív pedig a nyomda készletraktárába került.

1905 januárjában a gyűjtők felfedezték a borvörös 50 filléreseket. Téves nyomásra gyanakodtak, és a bélyegek körül élénk spekuláció indult. A márciusi nyomdai vizsgálat megállapította: az eredetileg barnás szín a levegő hatására oxidálódott, és sötét borvörösre változott. A posta elrendelte az érintett bélyegek azonnali bevonását és a készletek visszaküldését az Államnyomdába. Egy részük azonban addigra már postai forgalomba került.

A visszakerült készlet megsemmisítésre várt, de a történet más fordulatot vett. A monográfia szerint 1931 elején vált nyilvánossá, hogy a Posta Bélyegirodája 1930-ig a maradványkészlet 10%-át már eladta. 1930 végén nyilvános árlejtésen további 80%-át egy bélyegkereskedő vásárolta meg; 10% a Bélyegirodánál maradt.

A nagy mennyiségű használatlan bélyeg piacra kerülése erősen lenyomta a borvörös változat értékét. A monográfia a saját korának viszonyairól azt írja, hogy az eredeti színű, továbbra is forgalomban maradt 50 filléresek értéke az oxidált változaténak mintegy harminc–negyvenszerese volt. Ez történeti összehasonlítás, nem mai árarány.

A történet azt is segít megérteni, hogyan lehet egy valóban postai használatú borvörös példány értékesebb egy postatisztánál: a használatlan készletből sok került a gyűjtői piacra, míg a bevonás előtt felhasznált példányok más módon maradtak fenn. Ez nem minden darabra érvényes árgarancia; az állapot, a bélyegzés, a vízjel és a pontos változat is számít.

A megmaradt anyag szakmai érdekességeket is tartogatott: ebből kerültek elő a címlet addig ismeretlen számvízjelei és egy fordított vízjelű ív. A borvörös 50 filléres így nem egyszerű színeltérés, hanem a nyomdai gyártás, a postai használat és a gyűjtői piac közös történetének apró dokumentuma.

Forrás: A magyar bélyegek monográfiája, IV. kötet, 146. oldal és az azt követő rész.